Why I do what I do?

As a business bachelor and a business oriented person why I am pursuing an Msc. in Political Economy?

  • It is interesting and intellectually challenging, I think it’s quite an important criterion regarding one’s studies.
  • It teaches you to think. To think independently, critically and in a structured way about anything in the World.
  • Throughout my business administration bachelor studies, internships and the year I spent in the investment banking industry I had to realize that businesses don’t exist in a vacuum. I want to understand what’s outside the firm and the industry, make a step beyond Michael Porter’s beautiful frameworks, the discounted cash flow model and the trading comparable valuations. I believe it’s essential to understand the broader working environment of a firm to be able to navigate and make sense of a business organization in a successful manner.

After finishing my graduate studies, armed with plethora of new knowledge, I plan to return to the world of business, most preferably investments (venture capital & private equity) and NOT plan to pursue any career in politics or international relations. If you think I could add value to your company please do not hesitate to hit me up with a message here in LinkedIn.

Advertisements

A nyugat és mi

Életemben először történt meg velem, hogy valaki be akarta nekem magyarázni, hogy a kommunizmus működik. És most nem „az ötlet szép, de a megvalósítás el lett rontva” típusú szólamokra gondolok, hanem arra, amikor valaki hithűen, csillogó szemmel érvel amellett, hogy a kommunizmus az egyetlen megoldás az emberiség problémáira. Ami pedig a leginkább meglepett, hogy mindezt vitathatatlan társadalomtudományi képzettsége ellenére mondta.

A vita közben, mivel a pengeváltás tempójától köpni nyelni nem tudtam, csak a piaci rendszer melletti érveken gondolkodtam, és igyekeztem megtalálni a réseket a másik logikájában. Eszembe jutott Hayek elegáns érvelése a tudás szétaprózodottságával kapcsolatban, az empíria területén maradva pedig a hasonló rendszerek kudarca (Kuba, Venezuela), vagy épp a Szovjetunió tündöklése és bukása.

Meggyőzni természetesen nem tudtam, ő sem engem. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, vajon miért ennyire meglepő számomra egy ilyen vélemény, és hogy miért nem voltunk meggyőzhetőek?

 

A válasz a háttérben keresendő, több szinten. Én közgazdaságtant tanultam és üzleti tanulmányokat folytattam, vitapartnerem politológiát. Én a racionális döntések, hasznossági függvények, profitmaximalizálás és Michael Porter szellemében pallérozódtam, míg ő a demokrácia, igazságosság, nemzetközi lobbi és a választási rendszer bűvkörében. Nézeteink szöges ellentétét magyarázhatná akár ez a tanulmányokbeli különbség is, valamilyen szinten talán magyarázza is, de biztos vagyok benne, hogy nem kizárólagosan. Voltak már vitáim politológusokkal, de sosem ilyen jellegűek. Inkább arról szóltak, hogy az ember hogy dönt, egy politikust mi motivál, az állam allokálja-e a javakat vagy sem, de sosem jutottunk el odáig, hogy bárki is a kommunizmus mellett érvelt volna. Valamennyien közép-kelet európaiak voltak, jelenlegi vitapartnerem viszont francia.

A háttér következő eleme tehát az ember származása. Mi, Közép-Kelet Európában úgy nőttünk fel, hogy számunkra a kommunizmus egy szitokszóval ért fel, hasonlóan ahhoz, amikor egy németnek a nemzeti szocializmus vívmányait bizonygatják. A mi olvasatunkban a kommunizmus maga a mészárlás, rablás, elnyomás és minden, amit az ember nem akar. Mi ezt tanultuk nagyszüleinktől, szüleinktől, a történelemkönyvekből és ezt sugallta a mindennapi politika retorikája is. Egy közép-kelet európai zsigeri undort, elutasítást és némi dohszagú nosztalgiát érez, ha ezzel a fogalommal találja szemben magát.

Szerintünk Franciaország maga a felvilágosodás, Napóleon, de Gaulle, a jólét, sajtok, borok és persze az észak-afrikai bevándorlók. És a franciák szerint? Egy nagy, etatista állam, ahol magas a redisztribúció, mégis nagyok az egyenlőtlenségek. Viszont vegyük észre, hogy ez egy gondoskodó, és nem egy ragadozó állam képe. Amikor egy francia azt mondja, hogy egy adott jövedelem fölött 75%-os személyi jövedelemadót kell kivetni, arra gondol, hogy az államnál jobb kezekben lesz a pénz, mint egy magánembernél, mivel ezzel a Robin Hood-i transzferrel biztosítani lehet az elharapódzó egyenlőtlenség ellenpólusát. Nehéz belekötni, mégis, közép-kelet európaiként teljesen egyértelmű, hol az érv gyenge pontja. Még hogy az állam jobban bánik a pénzzel? Nem lopja el? Nos, a mi régiónkban még nem találkoztam olyan emberrel, akinek nem egy korrupt államkép élne a fejében. Megint csak elmondatjuk, hogy nagyszüleinktől, szüleinktől, a hírekből és a mindennapi diskurzusból ezt tanultuk meg. Az állam lop, az állam nem átlátható, nem hatékony és nem elszámoltatható.

Lépjünk egyet hátra. Csak Franciaország olyan, amilyennek leírtam? Csak ott nagyok az egyenlőtlenségek a magas újraelosztás és évszázados kapitalizmus ellenére? Csak ott él gondoskodó, elszámoltatható és (relatíve) hatékony állam képe az emberekben? Mivel a vitában két német, egy skót és egy holland is részt vett, állíthatom, hogy nem. Egyszerűen Nyugat-Európa így vélekedik önmagáról. Ennek fényében, hogy is várhatnánk, hogy valaki megértse a meglepettségünket, amikor felmerül a kommunizmus, mint alternatíva? Vagy esetleg az állami szerepvállalás növelésével szembeni frusztrációnkat?

Mivel ennyire markánsan más kontextuális hatások értek minket, közép-kelet európaiakat a történelem során, ezért csak nagyon kis valószínűséggel történhet meg az, hogy egy, a nyugati kultúrkörben szocializálódott ember teljes mértékben megértsen minket. Viszont fontos észrevennünk, hogy ezen csak egy dolog változtathat: ha nyitottak vagyunk. A nyugati kontextuális ignoranciát csak a mi, háttérhatásokat kiiktató nyitottságunk tudja áthidalni.

Reading Blog 3: Market Exchange and the Emergence of Firms

The article by John R. Commons contains several stellar points, but here I’d like to focus on the underlying logic in the article. At first he defines the universal unit of activity in society, which represents conflict of interest, mutual dependency and security of expectations, which is the transaction. He argues that what holds together the system are the well-articulated and reality tested (due to the precedent based law system) laws, which make expectations and consequences straightforward in each type of transactions. Furthermore Commons writes, that there are additional means of control (moral, economic), which regulate the flow of affairs in case the disputes are not resolved by the state. Finally, he argues that the laws are based on the ethical assumption of willingness, which as it holds together the economic system of transactions, which we call the market. This willingness in his terms is that in each transaction, which is taking place there’s a “willing buyer and a willing seller” (Commons, 1933).


Building on transactions, Coase raises the essential question why are there two forms of coordination in the system (managerial and price)? Coase brings an argument based on transaction costs and uncertainty to theoretically prove the existence of the firm in the economic system. He argues that a firm emerges due to the savings in transactions costs. In his words “
The operation of a market costs something and by forming an organisation and allowing some authority (an ” entrepreneur “) to direct the resources, certain marketing costs are saved.” (Coase, 1937) At the later part in the paper he elaborates on the entrepreneur, arguing that his art is to navigate in uncertainty (to forecast) and then based on the forecasts to rearrange the means of production in the firm.


In this brief, 4 page long essay, Buchanan summarizes his main points regarding the mechanics of collective choice. Argues that the same individual is making the choice in the market and in the political environment, while the observable differences come from the different institutional settings. Therefore implicitly argues that institutional settings alter rational choice. Based on this it’s easy to concede that setting the sufficient rules is vital in any environment, since it is what clearly determines outcome.


Williamson aims to establish a connection between institutional environment and the forms of institutional governance (market, hybrid, hierarchy), by arguing that the environment is the locus of shift parameters (Williamson, 1991). The paper is the continuation of the transaction cost tradition, however reaches a different conclusion. While at Commons the willing participants of a transaction are the one shaping the institutions (through precedents), and at Coase the entrepreneurs interpretation of uncertainty was the determinant, Williamson’s point is exactlythe opposite.


Fligstein’s central argument is that economic growth is dependent on social factors (governments, institutions). The underlying, political-cultural logic of the argument is the field theory. Fields contain collective actors who try to produce a system of domination, which requires a local culture. This culture is then reproduced by the powerful (state, workers or firms) in the system (Fligstein, 2001). Fligstein’s theory maps how a new social space emerges, how it becomes and remains stable. Being stable means path-dependent, since the interests of the ruling group are predictably favoured. He also changes the profit maximizing motive to a survival motive, which implies the need for stability, which is attained through political means. This stability is what underlies economic growth. The theory builds from the micro to the macro level elegantly, and connects several dots, which haven’t been connected yet during our inquiry. 

This week’s readings put more color in the discussion about what market is and how it operates. Introducing new types of coordination, apart from the price mechanism and also putting collective choice on its place in this vast system. In addition to these a new front line has been opened, the relationship of market and the institutions. The question of institutions is not settled, since we were presented with opposing views, but the obsolescence of the state vs. market dichotomy is now obvious, it’s clear that the system is more complex, interdependent and reflexive than that.

Sources:

  • Commons, John R. (1932). “The Problem of Correlating Law, Economics, and Ethics.”
  • Coase, Ronald (1937), “The Nature of the Firm.”
  • Buchanan, James M. (1987). “The Constitution of Economic Policy,”
  • Williamson, O.E. (1991). “Comparative Economic Organization: The Analysis of Discrete Structural Alternatives.”
  • Neil Fligstein (2001). The Architecture of Markets

Reading Blog 2: The Political Economy of Agency, Aggregation, Co-ordination, and Collective Action

The readings present a beautifully designed architecture of thoughts.  Each piece deals with the topic in a different way. James Buchanan’s Calculus of Consent outlines a “methodologically individualistic” decision making model of the individual regarding when to get involved in different types of actions (individual, voluntary/contractual, collective). He argues that a rational person would minimize his interdependence costs in each situation, is transitive in his preferences and is able to rank all the actions. This theory is determined by the rational-logical decisions of each individual, not by the decision of the group. In plain words we could say that Buchanan describes when an individual chooses to act collectively.

On the other hand, Mancur Olson in the first chapter of his book, The Rise and Decline of Nations, describes when collective actions work. He argues that large groups comprised of rational individuals do not act in their interest. This happens due to fact that the larger a group the smaller the per capita benefit from collective action, therefore an individual is not incentivized to take action in favor of the collective good. Partly because the costs to act is lower that the received benefit, partly because of the free rider problem.

Buchanan in his other paper, An Economic Theory of Clubs, introduces club goods. While he outlines the analysis of club goods, he also defines the private and public goods in relation to the group size and total costs and benefits per person. At the end of the analysis he concludes that this theory is essentially the theory of optimal exclusion, which could be applied to reality with the continuous adjustment of property rights. Therefore implicitly arguing that the cost/benefit relations derived from individual, group-size enhanced, utility functions should determine the rules. In my understanding this perfectly corresponds to the logic described in the Calculus of Consent, that causation goes from the individual to the rules in collective action, not the other way around.

This is further strengthened by the results of Elinor Ostrom’s scientific work. She argues that there are 4 types of goods (adds common-pool resources). Based on this she elaborates her theory that if users of common-pool resources are let to communicate, set rules and sanction, they’ll yield much better results on the long-run than conventional game theory (common pasture) predicts. We see that this corresponds with logic described, rules set by the participant individuals are the key determinant to success in these situations.

The only paper, which challenges this logic is Phil G. Cerny’s Globalization and the Changing Logic of Collective Action. Cerny argues that the logic of collective actions is cemented in the current notion of territorial state, but this notion is transformed by globalization and the state’s relevance in providing possibilities to collective action will diminish. He argues: “In this new context the logic of collective action is becoming a heterogeneous, multilayered logic, derived not from the on particular core structure, such as the state but from the structural complexity embedded in the global arena.” (Cerny, 1995). However, as seen in the previous theories, collective actions is not derived from the state, but from the participating individual itself. Therefore I tend to be critical with Cerny’s argument since it completely neglects the individual.

To conclude, it’s more the individual’s affect how the whole comes to be, and not the macro, ‘system’ level is the main influencer. What makes the connection between the two, are the rules made by participating individuals.

Sources:

  • James Buchanan & Gordon Tullock (1962). The Calculus of Consent
  • Mancur Olson (1982). Rise and Decline of Nations
  • James Buchanan (1965). “An Economic Theory of Clubs,”
  • Elinor Ostrom (2010). “Beyond Markets and States.”
  • Phil Cerny (1995). “The Changing Logic of Collective Action.”

 

Reading Blog 1: Retro-fitting Neoclassical Economics

Adam Smith wrote his seminal book in times of historically significant economic growth, on the beginning of the industrial revolution. His theory is based on the benevolent notion of sympathy, which develops into an elaborate model of the commercial society. To assume that a kind of mutual sympathy is the key to the harmony of our society is as optimistic as the conclusions of his theory, continuous growth thanks to innovation spurred by the division of labor. (Smith, 1759 and Gopnik, 2010)

Ricardo and Malthus experienced population growth and most importantly obscenely high food prices due to the market distorting measures imposed by the ruling landowner class (Corn Laws). This resulted in their gloomy conclusions based on the subsistence theory of wages. As Ricardo’s abstract system puts: the capitalist save, invest and raise wages (to lure workers to their industries), the workers consume and multiply (in relation to wages) and the landowners increase the rent and reap the benefits of the whole system. As Robert Heilbroner puts it: “..in Ricardo’s exposition the young industrialist class saw the theory that just fitted their needs. Were they responsible for low wages? No, since it was only worker’s own blindness that drove him to multiply his numbers. Were they responsible for the progress of society? Yes…” (Heilbroner, 1953, p. 57). Ricardo’s theory perfectly fits his background and the call of those times. (Heilbroner, 1953)

Friedrich List on the other hand put the whole thing on its head, going against the mighty power of free trade and arguing that that system serves just the already developed nations. No wonder he was seeing the problem from this angle, since he owned vast lands in the developing United States of America. What other things can we derive from the context? USA was the country, which in the turbulent times of the late 18th century gave the world the notion of political union of states. This by the time of List emerged into also a thriving commercial union. Again it’s not a surprise that based on these experiences List argued that political unionization of states should precede free trade between parties, since perpetual peace is not the result of commerce but its condition. (List, 1841)

The point I’m trying to make is that each theory depicted in the readings is conditional on the context it was originally written in. Adam Smith could be best understood and regarded true in the late 18th century Britain, List’s context is the burgeoning USA (and Germany waiting to be unified) in the 1830’s, Quesnay’s is the middle of the 18th century in France and Ricardo’s and Malthus’s is the time of the Corn Laws in Britain.

Of course universal and still holding arguments were raised in all of the works. But as a matter of fact this is the great feat of the neoclassical school, they managed to extract several not context dependent notions, arguments and processes from the preceding theories and build a coherent, yet a bit mathematically dogmatic, system of political economy. We can discover Ricardo’s tool of abstraction, Adam Smith’s self-interest and an updated theory of value in the neoclassical theory. However to correspond to logical purity the Neoclassical model lacks several truly important notions, for example economic inequality (present at Ricardo and Malthus) and economic boom and bust processes (elaborated by Malthus and the Physiocrats).

Sources:

  • Adam Gopnik – New Yorker, 2010, “Market Man”
  • Adam Smith – Wealth of Nations, 1776
  • Adam Smith – The Theory of Moral Sentiments, 1759
  • Guy Routh – Origin of Economic Ideas, 1975
  • Friedrich List – National System of Political Economy, 1841
  • Robert Heilbroner – The Wordly Philosophers, 1953
  • John Caporaso, David Levine – Theories of Political Economy, 1992

Emmanuel Macron and the right thing

In the August 26th issue of the Economist appeared an article about Emmanuel Macron with the title “Macron stumbles”. It tried to explain that how and why his popularity plunged in the recent months. The writer raises three arguments of which two are completely dealing with the French president’s communication and political strategies (inviting Trump to the Bastille Day parade and giggling with Rihanna at the Elysée Palace). Perhaps the third argument has my interest from the perspective of political economy.

Mr. Macron’s strategy to stick to the budget deficit rules of the EU is not to raise taxes but to cut spending. This means curbing the famously elaborate French bureaucracy by freezing public-sector pay. On the other hand he aims to cut taxes, levy less on work and business to create more jobs. It can be interpreted that he plans to go in the direction of some kind of laissez fair economic governance. Less government, more free market, a rather unusual stance in the contemporary France, which is used to a more paternalistic state.

 

Let’s examine how the president’s recent measures fit into the picture of classical economic theory. If we take List, we can say that Mr. Macron evaluated his country’s position well. France is a developed economy with strong, mature industry operating in a fairly well-functioning political (and therefore commercial) union, the EU. In this sense, according to List, more free market indeed makes France wealthier. The president’s steps in order to strengthen the EU and take leadership also fit the picture. A better functioning political and commercial union (or one, which is not falling apart) is inarguably more favorable for France in its current position.

Macron.jpg
This Mr. Macron…

 

We can also find parts in Adam Smith’s Wealth of Nation, which reinforce Mr. Macron’s actions. Smith argued that productivity is the sole source of wealth. More simply stated the ability and the efficiency of making products is what determines the wealth of nations and not the gold/foreign reserves/etc… they currently have. Smith also argues that the sovereign is clearly an unproductive part of the economy, its only role should be regulating the productive forces. Mr. Macron’s steps can be interpreted as pointing to the direction of Smith’s theory. By taxing work and business more and freezing the pay in the public sector he aims incentivize the labor force to shift from an unproductive to a productive activity.

 

On the other hand the new labor laws also fit into the picture. The president aims to break the power of trade unions by introducing new laws, which make it easier for small- and medium sized enterprises to hire and fire, therefore catalyzing the division of labor. Till this SMEs could not negotiate with workers directly on terms and conditions of contracts just indirectly through a labor union. Needless to say this practice substantially slowed down the agility of the workforce (and the firms also).  By increasing the speed of the circulation of laborers can increase the degree of division of labor in the economy since workers wouldn’t be stuck in bad positions for long and will faster find a new place, maybe a new specialization. As increasing the degree of division of labor it also should increase productivity (if we take Adam Smith’s theory).

 

All these measures look beautiful in the light of classical economic theory, but not as stellar in today’s France, which is used to heavy unionization, large government and traditions in the labor arena. So if we accept that Mr. Macron is doing the right thing (in the light of classical economic theory), then he’s punished for doing that in terms of plunging popularity figures. Should Mr. Macron change his mind or go on with his ambitious project to change France from the large state based to a more free market oriented economy? Or on the other hand the French people should remember that they voted for change and should not be surprised when they get it?

rtx3e678-e1504518566284.jpg
…or this Mr. Macron will be seen more often?

Sources:

  • Economist, August 26th 2017,  “Macron stumbles
  • Friedrich List – National system of political economy, 1841
  • Adam Smith – Wealth of Nations, 1776
  • Guardian, August 26th 2017, “Macron government launches overhaul of France’s labor laws

Skin in the game

Avagy miért tiszteljük azokat, akik kockázatot vállalnak?

Elon Musk, Hannibál, Jurij Gagarin, Lech Walesa, Oskar Schindler. Valamennyien köztiszteletnek és világhírnévnek örvendenek. Férfiak, akik nagy dolgokat hajtottak végre a történelem során. De vajon mi a közös bennük? Miért tiszteljük pont őket?

„Bátor emberből kevesebb van, mint géniuszból” – Peter Thiel

A bátorság. Elon Musk a mobilitást szeretné úgy megreformáni, hogy befektetők több milliárd dollárnyi felelőssége nyomja a vállát. Hannibál elefántokkal kelt át az Alpokon, hogy odaálljon Róma kapuja elé. Jurij Gagarin első emberként repült az űrbe. Lech Walesa a kommunizmus elleni első sikeres forradalom vezetője volt. Oskar Schindler pedig zsidók ezreit mentette meg a második világháborúban, azzal, hogy gyárában foglalkoztatta őket. Mindannyian kétségkívül kivételes emberek, nagyságukat azonban bátor természetük adja. Ideje feltennünk a kérdést, hogy:

Miért olyan tiszteletreméltó dolog a bátorság?

Francis Fukuyama, sokat vitatott művében, A történelem vége és az utolsó ember-ben behatóan foglalkozik Hegel és Kojéve gondolataival. Többek között a természetes állapot és az első ember leírásában is rájuk támaszkodik. Képzeljünk el egy absztrakciót, filozófiai gondolatkísérletet, amelynek kiindulópontja, hogy Hegel szerint az ember legfőbb dologként más emberek vágyára vágyik (elismerésre).

„Az ember alapvetően társas állat, de társaságkeresésének nem egy békés civil társadalom az eredménye, hanem a puszta tekintélyért vívott élethalálharc. E „véres diadalnak” háromféle kimenete lehetséges. Az első: mindkét küzdő meghal, s ez esetben maga az élet is, az emberi természetes élet véget ér. A második: az egyik fél meghal, s ez esetben a másik kielégítetlen marad, mivel nincs már olyan emberi tudat, amely elismerhetné őt. És végül a harmadik lehetőség: a párbaj úr-rabszolga viszonnyal fejeződik be, miután az egyik fél inkább a teljes behódolást választotta, mint az erőszakos halált.” Francis Fukuyama – A történelem vége és az utolsó ember

Hegel szerint az első pillanatban két teljes mértékben egyenlő ember volt. A történelmet végigkísérő úr-rabszolga rend ebben a helyzetben alakult ki. Az az ember kerekedett felül a másikon, amelyik az életét is hajlandó volt kockáztatni ezért. De miért emel minket úrrá az életünk kockáztatása? Azért, mert teljes mértékben ellentmond mindennek, ami maga az ember. Életösztönünkkel szinte lehetetlen szembemenni, ezért Hegel úgy gondolta, hogy akkor, amikor ez az emberfeletti erőfeszítés megtörtént, akkor a rabszolga behódolt. Hegel és Kojéve magyarázata szerint így alakult ki és maradt fenn a nemesség és a jobbágyság. A nemesek nem dolgoztak, de ha az uralkodó hadba hívta őket, akkor harcolniuk kellett, a harcban újra megmutatva viszonyukat az erőszakos halálhoz, ezzel is megerősítve uradalmi pozíciójukat. Természetesen az évszázadok során, itt most nem részletezett okokból (Fukuyama kitér rá) a nemesség elpuhult, míg a jobbágyság szorgalmával új helyzetet teremtett (kapitalizmus).

A fent leírtakból levonhatjuk a következtetést, hogy az úr bátor, a rabszolga fél. Az urat tiszteljük, a rabszolgát nem. Finomítva a kijelentéseken, azért tiszteletreméltó a bátorság, mivel erre a hegeli archaikus első küzdelemre vezethető vissza, arra, hogy valaki olyan mértékben viselkedik kockázatosan, ami a társadalom nagy részének már felfoghatatlan.

Vajon vállalkoztál volna Gagarin első repülésére?

Természetesen az életnek ez a fajta kockáztatása, a vérbosszú és a párbaj, csak a primitív társadalmakban volt (van) jelen. A világ fejlett részének liberális demokráciáiban már más színtereken zajlik a harc az elismerésért.

Ezen okfejtés mentén a gazdasági életben is azonosíthatjuk ezt a küzdelmet, ezeket a viszonyokat. Pontosan a fent leírtak miatt tiszteljük jobban a vállalkozókat, mint a multikatonákat. A vállalkozónak van mit veszítenie, a bőrét viszi vásárra (skin in the game), tehát a fogyasztói társadalom játékszabályai szerint élethalálharcot vív. A társadalom nagy részéhez képest relatíve irracionálisat cselekszik. Pontosan úgy, mint ahogy a Hegel természeti állapotából úrként kikerülő ember.

Kockázatvállalás = tisztelet

Véleményem szerint, az elismerésért való küzdelem állandó, mint ahogy az elismerés bátor magatartással való kivívása is. Ebből kifolyólag mindig a Musk-okat, Hannibálokat, Walesa-kat Gagarinokat és Schindlereket fogjuk tisztelni.

Erdogan és az Oszmán Birodalom

Ha a 2016. július 15-ei katonai puccskísérletet nem az Erdoganhoz hű, regnáló elit idézte elő önmaga ellen, akkor egy rájuk nézve nagyon szerencsés esetről beszélhetünk.

Több politikaelméleti forrásból tudjuk, hogy az iszlám civilizáció nem rendelkezik mag-állammal. Természetesen több jelölt is van, de különböző okoknál fogva egyikük sem alkalmas erre a pozícióra. Szaúd-Arábia demográfiailag súlytalan, Irán nagy részben síita, míg az iszlám világ 90%-a szunnita, Indonézia földrajzilag távol esik a civilizáció arab központjától, míg Törökország a kemalista nyugatosításnak köszönhetően túlságosan is világi állam.

Az elmúlt évezred nagy részében az Oszmán Birodalom működött erős és hódító muzulmán országként. Kemál Atatürk színrelépéséig a muzulmán civilizáció mag-állama volt. Aztán Atatürk nyomán az erőteljes modernizáció és nyugatosodás eredménye egy gazdaságilag és katonailag erős, de a világban helyét nehezen találó Törökország lett. Erre utal az is, hogy az ország erősen tendált az Európai Uniós tagság felé, azonban az európai nagyhatalmak mindig hátrányosan bántak vele, természetesen eltérő civilizációs volta miatt.

A 20. század második felében aztán egy erőteljes reiszlamizációs hullám vette kezdetét Törökországban. Ebben a történelmi helyzetben került hatalomra, először 2003-ban Recep Tayyip Erdogan, aki önmagát egy iszlám talajból táplálkozó, konzervatív demokratának tartja.

A Törökország 2023 vízióban még a leghangsúlyosabb külpolitikai cél az EU tagság volt, ez azonban mára inkább neo-oszmán törekvésekké alakult át. Az eredeti, még az EU csatlakozást tartalmazó 2023-as célokat Ahmet Davotuglu fogalmazta meg, aki hosszú éveken keresztül Erdogan legfontosabb bizalmasa volt. 2016 májusában azonban Davotuglu lemondott miniszterelnöki posztjáról, illetve az AKP pártban betöltött pozíciójáról. Mindezt az ő és Erdogan közti véleménykülönbséggel indokolta. Ekkor kapcsolt magasabb sebességre az 1920-as évek nyugatosodásával szögesen ellentétes folyamat – az iszlamizáció.

Akadémiai berkekben sokat vitatott kérdés, hogy a modernizációnak együtt kell-e járnia a nyugatosodással. Huntington szerint nem, sokan mások szerint igen. A török vezetés valószínűleg Huntington verzióját olvasta.

Puccs, mint ürügy a tisztogatásra

Figyelembe véve a fent említett tényeket levonhatjuk a következtetést, hogy a július 15-ei puccs igazán kapóra jött Erdogan számára. Törökország iszlám mag-állammá tételének feltétele a vallási értékek nemzeti szintre való emelése. Ez a folyamat, ahogy már írtam, évtizedekkel ezelőtt beindult, Erdogan színre lépésével pedig felgyorsult. Itt az ideje feltenni az i-re a pontot.

turkeys-president-erdogan-on-top

A közvéleményt a puccs kirobbanását követő néhány órában minden lehetséges módon elárasztotta az az információ, miszerint az államcsíny mögött a Fethullah Gülen, Amerikában élő török vallástudós által vezetett csoport állt. Emellett a puccsisták követeléseiről is gyorsan terjedt a hír, miszerint demokráciát, liberalizmust és nyugatosodást követelnek. Ennek a két ténynek az együttállásával megszületett annak a koncepciós pernek a vádja, amelynek mentén 50 ezer embert tartóztattak le Törökországban az elmúlt két hétben. A rendszer ellenségei itt a nyugati eszmék és a Gülen-féle vallásközi dialógusra épülő, iszlám képviselői.

Erdogan Nagy Ugrása

Recep Tayyip Erdogan ezzel a tömeges intellektuális tisztogatással valószínűleg bemattolta a kemalista nyugatosodást. A liberális elit lefejezésével az utolsó szükséges lökést adta meg annak, hogy Törökország újra régi fényében, az iszlám civilizáció mag-államának szerepében tetszeleghessen. 

 

 

Egy nagy konyha sok autóval

Ezeket a sorokat a bangkoki Don Mueang reptéren írom, éjjel 2 óra tájban. Az elmúlt háromnapot Bangkokban töltöttük. Hihetetlen ez a város. Itt az élet nem a négy fal között zajlik, hanem kizárólag az utcán. Számomra, európai számára teljesen érthetelen, hogy miért tölti valaki szinte minden idejét szmogos, párás és borzasztóan meleg helyen, ahol még a mellékutcában is dugó van. A szagról nem is beszélve. Már az első pillanatban megcsapja az orrod, és sosem tudod megszokni. Minden egyes alkalommal új élményt nyújt az illatoknak és szagoknak ez a jellegzetes keveréke. Olyan, mintha egy szűk konyhában pho-t főznénk, wokban csirkét sütnénk, és közben duriant szeletelnénk, miközben dől be a benzingőz.

Ez Bangkok egy nagy konyha sok autóval.

A kiegyezés, mint sikertörténet

Tételezzük fel, hogy a történelemoktatás célja nem pusztán a tények megismertetése a diákokkal.

Első lépésként az összefüggések kihangsúlyozásával, majd a történelem folytonosságának megértésével kellene foglalkozni. Mindez nem csak a múltunkat, hanem a jelenünket is segítene megérteni. Sok nagy gondolkodó alapozta elméletét a történelem irányzatosságára, elsősorban Kant, majd Hegel, napjainkban pedig Francis Fukuyama számít e terület fő képviselőjének. Ők mindannyian az emberiség jelenlegi állapotát szerették volna ezzel magyarázni.

Ha azonban egy pillanatra elvonatkoztatunk a magasfilozófiától, rájöhetünk arra is, hogy a történelem megfelelő módon történő megismerése a jövőnket is szolgálhatja. Ha aktívan alakítjuk az úgynevezett emlékezetpolitikát, akkor annak generációkon átívelő hatása idővel majd meghozza a gyümölcsét.

Nemrég lehetőségem nyílt interjút készíteni néhány kifejezetten érdekes emberrel. Volt köztük az USA-ban oktató magyar fizikaprofesszor, a Harvardon mesterséges intelligenciát tanuló ukrán emigráns, egy izraeli büntetőjogász professzor, és még sokan mások. Mindannyian kiemelkedő személyiségek és elképesztő elmék. Az interjúk nagy része emberiségünk jövöjéről és annak különböző vetületeiről szólt.

Prof. Dr. Gabriel Hallevy-vel, az izraeli professzorral, az interjú után megittunk egy kávét, és ekkor mondta azt, ami rendkívül elgondolkodtatott a történelem jövőformáló erejével kapcsolatban. Mint kiderült, Izraelben minden 14 éves diák tudja ki volt Kossuth Lajos és Deák Ferenc. Mégpedig azért, mert az 1848 és 1914 közötti magyar történelmet részletesen, tananyagként tanítják az izraeli általános iskolákban. Ennek célja, hogy forradalmárokat neveljenek a gyerekekből. Olyan embereket, akik felkelnek az elnyomás ellen és kiállnak a jogaikért. Izraelben úgy gondolják, hogy ennek szemléltetésére legmegfelelőbb a magyar történelem már említett korszaka. Az a közvélekedés, hogy ha 1848-ban nem szítunk forradalmat, akkor a magyar nemzet továbbra is alárendelt szerepet játszott volna a Habsburg Birodalomban.

Abból a tényből kiindulva, hogy a Közel-Kelet egyik országában a mi nemzetünk történelmi példájával nevelik forradalmárrá a jövő generációit, adódik a kérdés: mi milyen lépéseket teszünk e célból? Úgy oktatjuk-e történelmünket, hogy az a megfelelő jövőt eredményezze nemzetünk számára?