Emmanuel Macron and the right thing

In the August 26th issue of the Economist appeared an article about Emmanuel Macron with the title “Macron stumbles”. It tried to explain that how and why his popularity plunged in the recent months. The writer raises three arguments of which two are completely dealing with the French president’s communication and political strategies (inviting Trump to the Bastille Day parade and giggling with Rihanna at the Elysée Palace). Perhaps the third argument has my interest from the perspective of political economy.

Mr. Macron’s strategy to stick to the budget deficit rules of the EU is not to raise taxes but to cut spending. This means curbing the famously elaborate French bureaucracy by freezing public-sector pay. On the other hand he aims to cut taxes, levy less on work and business to create more jobs. It can be interpreted that he plans to go in the direction of some kind of laissez fair economic governance. Less government, more free market, a rather unusual stance in the contemporary France, which is used to a more paternalistic state.

 

Let’s examine how the president’s recent measures fit into the picture of classical economic theory. If we take List, we can say that Mr. Macron evaluated his country’s position well. France is a developed economy with strong, mature industry operating in a fairly well-functioning political (and therefore commercial) union, the EU. In this sense, according to List, more free market indeed makes France wealthier. The president’s steps in order to strengthen the EU and take leadership also fit the picture. A better functioning political and commercial union (or one, which is not falling apart) is inarguably more favorable for France in its current position.

Macron.jpg
This Mr. Macron…

 

We can also find parts in Adam Smith’s Wealth of Nation, which reinforce Mr. Macron’s actions. Smith argued that productivity is the sole source of wealth. More simply stated the ability and the efficiency of making products is what determines the wealth of nations and not the gold/foreign reserves/etc… they currently have. Smith also argues that the sovereign is clearly an unproductive part of the economy, its only role should be regulating the productive forces. Mr. Macron’s steps can be interpreted as pointing to the direction of Smith’s theory. By taxing work and business more and freezing the pay in the public sector he aims incentivize the labor force to shift from an unproductive to a productive activity.

 

On the other hand the new labor laws also fit into the picture. The president aims to break the power of trade unions by introducing new laws, which make it easier for small- and medium sized enterprises to hire and fire, therefore catalyzing the division of labor. Till this SMEs could not negotiate with workers directly on terms and conditions of contracts just indirectly through a labor union. Needless to say this practice substantially slowed down the agility of the workforce (and the firms also).  By increasing the speed of the circulation of laborers can increase the degree of division of labor in the economy since workers wouldn’t be stuck in bad positions for long and will faster find a new place, maybe a new specialization. As increasing the degree of division of labor it also should increase productivity (if we take Adam Smith’s theory).

 

All these measures look beautiful in the light of classical economic theory, but not as stellar in today’s France, which is used to heavy unionization, large government and traditions in the labor arena. So if we accept that Mr. Macron is doing the right thing (in the light of classical economic theory), then he’s punished for doing that in terms of plunging popularity figures. Should Mr. Macron change his mind or go on with his ambitious project to change France from the large state based to a more free market oriented economy? Or on the other hand the French people should remember that they voted for change and should not be surprised when they get it?

rtx3e678-e1504518566284.jpg
…or this Mr. Macron will be seen more often?

Sources:

  • Economist, August 26th 2017,  “Macron stumbles
  • Friedrich List – National system of political economy, 1841
  • Adam Smith – Wealth of Nations, 1776
  • Guardian, August 26th 2017, “Macron government launches overhaul of France’s labor laws
Advertisements

Skin in the game

Avagy miért tiszteljük azokat, akik kockázatot vállalnak?

Elon Musk, Hannibál, Jurij Gagarin, Lech Walesa, Oskar Schindler. Valamennyien köztiszteletnek és világhírnévnek örvendenek. Férfiak, akik nagy dolgokat hajtottak végre a történelem során. De vajon mi a közös bennük? Miért tiszteljük pont őket?

„Bátor emberből kevesebb van, mint géniuszból” – Peter Thiel

A bátorság. Elon Musk a mobilitást szeretné úgy megreformáni, hogy befektetők több milliárd dollárnyi felelőssége nyomja a vállát. Hannibál elefántokkal kelt át az Alpokon, hogy odaálljon Róma kapuja elé. Jurij Gagarin első emberként repült az űrbe. Lech Walesa a kommunizmus elleni első sikeres forradalom vezetője volt. Oskar Schindler pedig zsidók ezreit mentette meg a második világháborúban, azzal, hogy gyárában foglalkoztatta őket. Mindannyian kétségkívül kivételes emberek, nagyságukat azonban bátor természetük adja. Ideje feltennünk a kérdést, hogy:

Miért olyan tiszteletreméltó dolog a bátorság?

Francis Fukuyama, sokat vitatott művében, A történelem vége és az utolsó ember-ben behatóan foglalkozik Hegel és Kojéve gondolataival. Többek között a természetes állapot és az első ember leírásában is rájuk támaszkodik. Képzeljünk el egy absztrakciót, filozófiai gondolatkísérletet, amelynek kiindulópontja, hogy Hegel szerint az ember legfőbb dologként más emberek vágyára vágyik (elismerésre).

„Az ember alapvetően társas állat, de társaságkeresésének nem egy békés civil társadalom az eredménye, hanem a puszta tekintélyért vívott élethalálharc. E „véres diadalnak” háromféle kimenete lehetséges. Az első: mindkét küzdő meghal, s ez esetben maga az élet is, az emberi természetes élet véget ér. A második: az egyik fél meghal, s ez esetben a másik kielégítetlen marad, mivel nincs már olyan emberi tudat, amely elismerhetné őt. És végül a harmadik lehetőség: a párbaj úr-rabszolga viszonnyal fejeződik be, miután az egyik fél inkább a teljes behódolást választotta, mint az erőszakos halált.” Francis Fukuyama – A történelem vége és az utolsó ember

Hegel szerint az első pillanatban két teljes mértékben egyenlő ember volt. A történelmet végigkísérő úr-rabszolga rend ebben a helyzetben alakult ki. Az az ember kerekedett felül a másikon, amelyik az életét is hajlandó volt kockáztatni ezért. De miért emel minket úrrá az életünk kockáztatása? Azért, mert teljes mértékben ellentmond mindennek, ami maga az ember. Életösztönünkkel szinte lehetetlen szembemenni, ezért Hegel úgy gondolta, hogy akkor, amikor ez az emberfeletti erőfeszítés megtörtént, akkor a rabszolga behódolt. Hegel és Kojéve magyarázata szerint így alakult ki és maradt fenn a nemesség és a jobbágyság. A nemesek nem dolgoztak, de ha az uralkodó hadba hívta őket, akkor harcolniuk kellett, a harcban újra megmutatva viszonyukat az erőszakos halálhoz, ezzel is megerősítve uradalmi pozíciójukat. Természetesen az évszázadok során, itt most nem részletezett okokból (Fukuyama kitér rá) a nemesség elpuhult, míg a jobbágyság szorgalmával új helyzetet teremtett (kapitalizmus).

A fent leírtakból levonhatjuk a következtetést, hogy az úr bátor, a rabszolga fél. Az urat tiszteljük, a rabszolgát nem. Finomítva a kijelentéseken, azért tiszteletreméltó a bátorság, mivel erre a hegeli archaikus első küzdelemre vezethető vissza, arra, hogy valaki olyan mértékben viselkedik kockázatosan, ami a társadalom nagy részének már felfoghatatlan.

Vajon vállalkoztál volna Gagarin első repülésére?

Természetesen az életnek ez a fajta kockáztatása, a vérbosszú és a párbaj, csak a primitív társadalmakban volt (van) jelen. A világ fejlett részének liberális demokráciáiban már más színtereken zajlik a harc az elismerésért.

Ezen okfejtés mentén a gazdasági életben is azonosíthatjuk ezt a küzdelmet, ezeket a viszonyokat. Pontosan a fent leírtak miatt tiszteljük jobban a vállalkozókat, mint a multikatonákat. A vállalkozónak van mit veszítenie, a bőrét viszi vásárra (skin in the game), tehát a fogyasztói társadalom játékszabályai szerint élethalálharcot vív. A társadalom nagy részéhez képest relatíve irracionálisat cselekszik. Pontosan úgy, mint ahogy a Hegel természeti állapotából úrként kikerülő ember.

Kockázatvállalás = tisztelet

Véleményem szerint, az elismerésért való küzdelem állandó, mint ahogy az elismerés bátor magatartással való kivívása is. Ebből kifolyólag mindig a Musk-okat, Hannibálokat, Walesa-kat Gagarinokat és Schindlereket fogjuk tisztelni.

Erdogan és az Oszmán Birodalom

Ha a 2016. július 15-ei katonai puccskísérletet nem az Erdoganhoz hű, regnáló elit idézte elő önmaga ellen, akkor egy rájuk nézve nagyon szerencsés esetről beszélhetünk.

Több politikaelméleti forrásból tudjuk, hogy az iszlám civilizáció nem rendelkezik mag-állammal. Természetesen több jelölt is van, de különböző okoknál fogva egyikük sem alkalmas erre a pozícióra. Szaúd-Arábia demográfiailag súlytalan, Irán nagy részben síita, míg az iszlám világ 90%-a szunnita, Indonézia földrajzilag távol esik a civilizáció arab központjától, míg Törökország a kemalista nyugatosításnak köszönhetően túlságosan is világi állam.

Az elmúlt évezred nagy részében az Oszmán Birodalom működött erős és hódító muzulmán országként. Kemál Atatürk színrelépéséig a muzulmán civilizáció mag-állama volt. Aztán Atatürk nyomán az erőteljes modernizáció és nyugatosodás eredménye egy gazdaságilag és katonailag erős, de a világban helyét nehezen találó Törökország lett. Erre utal az is, hogy az ország erősen tendált az Európai Uniós tagság felé, azonban az európai nagyhatalmak mindig hátrányosan bántak vele, természetesen eltérő civilizációs volta miatt.

A 20. század második felében aztán egy erőteljes reiszlamizációs hullám vette kezdetét Törökországban. Ebben a történelmi helyzetben került hatalomra, először 2003-ban Recep Tayyip Erdogan, aki önmagát egy iszlám talajból táplálkozó, konzervatív demokratának tartja.

A Törökország 2023 vízióban még a leghangsúlyosabb külpolitikai cél az EU tagság volt, ez azonban mára inkább neo-oszmán törekvésekké alakult át. Az eredeti, még az EU csatlakozást tartalmazó 2023-as célokat Ahmet Davotuglu fogalmazta meg, aki hosszú éveken keresztül Erdogan legfontosabb bizalmasa volt. 2016 májusában azonban Davotuglu lemondott miniszterelnöki posztjáról, illetve az AKP pártban betöltött pozíciójáról. Mindezt az ő és Erdogan közti véleménykülönbséggel indokolta. Ekkor kapcsolt magasabb sebességre az 1920-as évek nyugatosodásával szögesen ellentétes folyamat – az iszlamizáció.

Akadémiai berkekben sokat vitatott kérdés, hogy a modernizációnak együtt kell-e járnia a nyugatosodással. Huntington szerint nem, sokan mások szerint igen. A török vezetés valószínűleg Huntington verzióját olvasta.

Puccs, mint ürügy a tisztogatásra

Figyelembe véve a fent említett tényeket levonhatjuk a következtetést, hogy a július 15-ei puccs igazán kapóra jött Erdogan számára. Törökország iszlám mag-állammá tételének feltétele a vallási értékek nemzeti szintre való emelése. Ez a folyamat, ahogy már írtam, évtizedekkel ezelőtt beindult, Erdogan színre lépésével pedig felgyorsult. Itt az ideje feltenni az i-re a pontot.

turkeys-president-erdogan-on-top

A közvéleményt a puccs kirobbanását követő néhány órában minden lehetséges módon elárasztotta az az információ, miszerint az államcsíny mögött a Fethullah Gülen, Amerikában élő török vallástudós által vezetett csoport állt. Emellett a puccsisták követeléseiről is gyorsan terjedt a hír, miszerint demokráciát, liberalizmust és nyugatosodást követelnek. Ennek a két ténynek az együttállásával megszületett annak a koncepciós pernek a vádja, amelynek mentén 50 ezer embert tartóztattak le Törökországban az elmúlt két hétben. A rendszer ellenségei itt a nyugati eszmék és a Gülen-féle vallásközi dialógusra épülő, iszlám képviselői.

Erdogan Nagy Ugrása

Recep Tayyip Erdogan ezzel a tömeges intellektuális tisztogatással valószínűleg bemattolta a kemalista nyugatosodást. A liberális elit lefejezésével az utolsó szükséges lökést adta meg annak, hogy Törökország újra régi fényében, az iszlám civilizáció mag-államának szerepében tetszeleghessen. 

 

 

Egy nagy konyha sok autóval

Ezeket a sorokat a bangkoki Don Mueang reptéren írom, éjjel 2 óra tájban. Az elmúlt háromnapot Bangkokban töltöttük. Hihetetlen ez a város. Itt az élet nem a négy fal között zajlik, hanem kizárólag az utcán. Számomra, európai számára teljesen érthetelen, hogy miért tölti valaki szinte minden idejét szmogos, párás és borzasztóan meleg helyen, ahol még a mellékutcában is dugó van. A szagról nem is beszélve. Már az első pillanatban megcsapja az orrod, és sosem tudod megszokni. Minden egyes alkalommal új élményt nyújt az illatoknak és szagoknak ez a jellegzetes keveréke. Olyan, mintha egy szűk konyhában pho-t főznénk, wokban csirkét sütnénk, és közben duriant szeletelnénk, miközben dől be a benzingőz.

Ez Bangkok egy nagy konyha sok autóval.

A kiegyezés, mint sikertörténet

Tételezzük fel, hogy a történelemoktatás célja nem pusztán a tények megismertetése a diákokkal.

Első lépésként az összefüggések kihangsúlyozásával, majd a történelem folytonosságának megértésével kellene foglalkozni. Mindez nem csak a múltunkat, hanem a jelenünket is segítene megérteni. Sok nagy gondolkodó alapozta elméletét a történelem irányzatosságára, elsősorban Kant, majd Hegel, napjainkban pedig Francis Fukuyama számít e terület fő képviselőjének. Ők mindannyian az emberiség jelenlegi állapotát szerették volna ezzel magyarázni.

Ha azonban egy pillanatra elvonatkoztatunk a magasfilozófiától, rájöhetünk arra is, hogy a történelem megfelelő módon történő megismerése a jövőnket is szolgálhatja. Ha aktívan alakítjuk az úgynevezett emlékezetpolitikát, akkor annak generációkon átívelő hatása idővel majd meghozza a gyümölcsét.

Nemrég lehetőségem nyílt interjút készíteni néhány kifejezetten érdekes emberrel. Volt köztük az USA-ban oktató magyar fizikaprofesszor, a Harvardon mesterséges intelligenciát tanuló ukrán emigráns, egy izraeli büntetőjogász professzor, és még sokan mások. Mindannyian kiemelkedő személyiségek és elképesztő elmék. Az interjúk nagy része emberiségünk jövöjéről és annak különböző vetületeiről szólt.

Prof. Dr. Gabriel Hallevy-vel, az izraeli professzorral, az interjú után megittunk egy kávét, és ekkor mondta azt, ami rendkívül elgondolkodtatott a történelem jövőformáló erejével kapcsolatban. Mint kiderült, Izraelben minden 14 éves diák tudja ki volt Kossuth Lajos és Deák Ferenc. Mégpedig azért, mert az 1848 és 1914 közötti magyar történelmet részletesen, tananyagként tanítják az izraeli általános iskolákban. Ennek célja, hogy forradalmárokat neveljenek a gyerekekből. Olyan embereket, akik felkelnek az elnyomás ellen és kiállnak a jogaikért. Izraelben úgy gondolják, hogy ennek szemléltetésére legmegfelelőbb a magyar történelem már említett korszaka. Az a közvélekedés, hogy ha 1848-ban nem szítunk forradalmat, akkor a magyar nemzet továbbra is alárendelt szerepet játszott volna a Habsburg Birodalomban.

Abból a tényből kiindulva, hogy a Közel-Kelet egyik országában a mi nemzetünk történelmi példájával nevelik forradalmárrá a jövő generációit, adódik a kérdés: mi milyen lépéseket teszünk e célból? Úgy oktatjuk-e történelmünket, hogy az a megfelelő jövőt eredményezze nemzetünk számára?

A nagy dobás mindig ugyanaz

Hálózatelmélet – a társadalmi, fizikai és biológiai jelenségek hálózati jellege kutatásának és az ezeket a jelenségeket érintő előrejelző modellek építésének a tudománya.

Csomópont – a hálózat egyes elemei.

Élek – a csomópontokat összekötő kapcsolatok.

Összefüggőség – két pont akkor összefüggő, ha van köztük út. Ha nincs, akkor nem összefüggőek. Egy hálózat akkor összefüggő, ha minden pontpár összefüggő, és akkor nem összefüggő, ha van legalább egy olyan pontpár, amelynek pontjai között végtelen a távolság, tehát nem összefügőek.

itc

Ha a következő „nagy dobásról” beszélünk, akkor észre kell vennünk, hogy mindig ugyanaz a mintázat uralkodott a történelem során. „Nagy dobás” alatt a következő technikai és/vagy társadalmi forradalmat értjük. Mindegyik „nagy dobás” végeredménye az összekapcsoltság növekedése.

A történelem menete

Érdemes ezen a szemüvegen keresztül megvizsgálnunk a történelem menetét.

A földünkön élő első közösségek még nem tudtak egymásról. Az ókorban aztán egymással kereskedő és háborúzó városállamokká szerveződtek, majd a Római Birodalomban a hálózat kapott egy nagy csomópontot és sok kisebbet, gyengébb kapcsolódással (gondoljunk a barbár népekre). A hálózat azonban ekkor még hiányos volt, hiszen a rómaiak csak a számukra ismert világ urai voltak, és nem tudtak például az amerikai kontinens civilizációiról. A birodalmi rend felbomlását követően (kr.u. 472-től), újra több kisebb csomópont jött létre, viszont a népvándorlás következtében kialakult kapcsolatok miatt, már sokkal több éllel. Ezt követően újra kialakult egy domináns csomópont, a Német-római Birodalom. Azonban az összekapcsoltságban bekövetkezett újabb ugráshoz a Jóreménység-fok elérésére és az amerikai kontinens felfedezésére volt szükség.

Ezt követően a társadalmak összekapcsolódása hasonló logikát és dinamikát követve folytatódott. Ez leginkább a nemzetközi kereskedelem bővülésében érhető tetten, de megemlíthetnénk a nemzetközi munkaszervezés robbanásszerű fejlődését is, aminek a multinacionális vállalatok létrejöttét köszönhetjük.

ourworldindata_world-trade-over-5-centuries-750x525

Ezt a folyamatot végigkísérték a társadalom összekapcsoltságát növelő találmányok, mint például a kerék, a papír, az autó, a távíró vagy éppen a mozgékony karavellák. Sokan úgy gondolják, hogy először volt a találmány, ami aztán lehetővé tette a fejlődést és egy vízió kialakulását. Ez tévedés. Az innováció, ekkor is, kőkemény gazdasági racionalitás mentén valósult meg. Azt nem tudjuk, hogy Karl Benz és Gottlieb Daimler felismerte-e a világ összekapcsoltságra való hajlamát, azt azonban igen, hogy mindketten szerettek volna meggazdagodni, és üzleti lehetőséget láttak az emberek transzportálásában. Ugyanez igaz Kolumbusz Kristóf „nagy dobására” is, akit a spanyol királyi korona finanszírozott, hogy gyarapítsa annak vagyonát.

Az indivíduum és a gép 

Az imént felvázolt rövid elemzés alapján érdemes elgondolkoznunk az elmúlt évtizedek gazdaságilag és társadalmilag sikeres innovációin. A mobiltechnológia és az internet szinte egyszerre lettek világméretűek, és mindkettő soha nem látott ütemben növeli a társadalom összekapcsoltságát. A share economy alapelve is pusztán az emberek összekapcsolása, gondoljunk csak az Uber-re vagy az Airbnb-re. Kihasználatlan kapacitással rendelkező fogyasztókat kapcsol össze olyanokkal, akiknek erőforrásra van szükségük. A legfrissebb trendek egyike az internet of things (IoT), amely a hálózat sűrűsödésének iskolapéldája. Az IoT-forradalom azt kapcsolja be a hálózatba, amit eddig még nem, a hűtőnket, a termosztátot, a pacemakert, a gázturbinát, stb.

A mikrohitelezés a rurális India és Pakisztán szegény lakóit kapcsolja be a kapitalista világrendszerbe, mégpedig úgy, hogy aktív vállalkozókká és fogyasztókká teszi őket. Mindennek nem csak gazdasági, hanem társadalmi hatása is óriási, hiszen minden így megszületett, virágzó üzlet a szociális interakciókra épül.

Az internet, a mikrohitelezés, a share economy és az IoT színrelépésével a nemzetközi munkamegosztás egy új szintre jutott, amikor már nem csak államok, vállalatok és kisvállalkozások a szereplői, hanem maga az indivíduum és a gép.

 

A következő “nagy dobás”

Dia1

A folyamat összhangban van a közgazdaságtan alapvetéseivel is, hiszen önérdekkövető szereplők rendszeréből áll össze az összekapcsoltság felé fejlődő egész. Éppen ezért bármilyen, a hálózat sűrűsödését elősegítő (technológiai vagy társadalmi) törekvés gazdaságilag is sikeres tud lenni, mivel a világ alapfolyamatára épül.

A következő „nagy dobás” keresése közben arra figyeljünk,  hogy ki vagy mi nincs még összekapcsolva a világ nagy hálózatával!

 

Variációk félelemre

“A megoldás nem az, hogy meghunyászkodunk. Kiváltképpen egy interetnikus ideológiát a zászlójára tűző csoportosulás – mint a Híd – legfontosabb feladata az lenne, hogy a társadalom szlovák részét kulturált módon toleranciára és elfogadásra nevelje. Pontosan a Híd túlzóan konfliktuskerülő narratívájának köszönhetően hat utópisztikusan a felvetés, hogy a szlovák iskolákban tantárgy legyen a magyar kultúra. Pedig a két nemzet kölcsönös elfogadása nem fog az égből hullani, az előítéleteket csak egymás alapos megismerésén keresztül tudjuk lebontani. Ha félelem nélkül szeretnénk élni Szlovákiában, akkor ezt a célt kell a szemünk előtt tartanunk!”

A legújabb írásom a Közbeszéd.sk-n jelent meg, és az alábbi linken lehet olvasni: http://kozbeszed.sk/2016/03/12/variaciok-felelemre/ 

Illetve a mandiner.hu-n is megjelent, a következő linken: http://mandiner.hu/cikk/20160320_forgacs_adam_variaciok_felelemre 

“Nem éreztem az impact-et..”

impact

A címben foglalt mondatot rengetegszer hallottam és mondtam már jómagam is. Ahogy a generációm kezd felnőni, kezdi elfoglalni a helyét a munkaerőpiacon, egyre több helyről jön ez a visszajelzés.

Miért fontos nekünk, az Y és Z generációnak, hogy értelme is legyen annak, amit csinálunk?

Maslow és Herzberg

Tanulmányaim során több olyan elmélettel találkoztam, amely azt bizonyítja, hogy minden ember legfőbb munkamotivációja az önmegvalósítás. A menedzsment képzéseken agyonmagyarázott Maslow modell volt az első, amely ezen elgondolkoztatott. A piramis lényege, hogy a felsőbb szinteken lévő szükségleteink csak akkor elégülnek ki, ha az alsóbb szinteken lévőket már kielégítettük.

4_abra

Tehát amíg éhesek vagyunk nem fontos számunkra, hogy biztonságban legyünk, ha már ettünk, de nem vagyunk biztonságban, akkor nem fontos, hogy társas életet éljünk, és így tovább. A piramis csúcsán az önmegvalósítás van, tehát Maslow szerint végig kell lépkendünk az alsó négy lépcsőn, ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjünk az önmegvalósításon gondolkodni. Kétségkívül szép elképzelés, viszont kár, hogy lépcsőfokok egymásutánisága alapjaiban lett megcáfolva az utóbbi évtizedekben, erről többek között Mérő László ír, közérthetően az Érzelmek Logikája c. könyvében.

A másik elméleti megközelítés Herzberg nevéhez fűzödik, ez a kéttényezős modell. Herzberg kutatásai során arra lett figyelmes, hogy az elégedetlenség nem léte nem egyenlő az elégedettséggel. Ebből fakad a két tényező, az elégedetlenség nem létét a higiéniás tényezők, míg az elégedettséget a motiváló faktorok biztosítják. A szakma nagy meglepődésére a higiéniás tényezők közé került a pénz, a főnök kompetenciája és a munkafeltételek is. A motiváló faktorok a sikerélmény, felelősség, előlépési lehetőségek illetve a munkatartalmasság, röviden az impact.

Az utóbbi modell érvényességét jómagam is tapasztaltam. Amikor az ember pro bono tevékenykedik, egy olyan célért, amelyet fontosnak tart, és rendelkezik a megfelelő hatáskörrel, sokkal motiváltabban tudja végezni a munkáját. Ennek a trendnek a lecsapódását látom a társadalmi vállalkozások születésében és a hatás alapú befektetés (impact investing) előretörésében. Egyre többen gondolják úgy, hogy pozitívan befolyásolni a környezetet nagyobb és fontosabb cél, mint a pénz halmozása.

Dávid és Góliát

Az Y és a Z generáció munkavállalói számára a tessék-lássék vállalati társadalmi felelősségvállalási akciók, az önkéntes nap, amikor kifestünk egy óvodát, vagy ruhát küldünk egy gyermekotthonnak, nem lesznek elegek. Nem a munka melletti impact a fontos, hanem az, amit a munkaként végzett tevékenységünkkel tudunk elérni. A nagy, jól meghatározott struktúrákat mozgató cégek eleshentek a legtehetségesebb pályakezdőktől, mivel az ő célfüggvényükben a motiváló faktorok egyre inkább elválnak a higiéniás tényezőktől.

Az impact átjárja a startup kultúrát. Ez abban gyökerezik, hogy a kis, innovatív cégeket legtöbbször világmegváltó gondolatokkal rendelkező vállalkozók hozzák létre. Emellett az egész közösség szeme előtt ott lebeg a Google, a Microsoft és a Tesla sikere, amelyek gyorsan hoztak észrevehető változásokat a világban. Továbbá a startupok/kkv-k malmára hajtja az is a vizet, hogy egy 5 fős cégben sokkal nagyobb 1 munkavállaló relatív hozzáadott értéke, mint egy 100,000 főt foglalkoztató óriásvállalatban.

Mindezért gondolom azt, ahogy egyre többen kezdenek el dolgozni a generációnkból, úgy lesz egyre több induló és társadalmi vállalkozás, jó célért küzdő egyesület és alapítvány, valamint így lesznek egyre nagyobbak a hatás alapú befektetés elveit követő tőkealapok.

A keményen dolgozó alapítók, az átalakuló óriásvállalatok, a felelős emberek és egy jobb világ felé haladunk.