Magyarként magyar ember módjára

Valami hiányzik. Valami hiányzik belőlünk, abból, amilyenek vagyunk, vagy inkább amilyeneknek lennünk kellene. Sőt, abból, amilyenek voltunk. Abból, amilyen a közösségünk volt valaha. Mivel, ugyebár, mi magyarok voltunk. Igen, ma is magyarul beszélünk (többé kevésbé), magyar iskolába íratjuk a gyermekeinket (többnyire), igyekszünk nem asszimilálódni, megőrizni hagyományainkat. De valami mégis más.

„Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!” (Márai Sándor)

Mégis, milyen ez a magatartás? Gondolkodjunk el rajta! Sok esetben ez a magatartás volt, ami nemzetünket megannyi helyzetben kisegítette. Az a bizonyos virtus, szenvedély és sokszor vakmerőség. Nyilván, ha megnézzük például Himnuszunkat, vagy a forradalom után íródott versek többségét, a letargia és a keserűség árad belőlük. Azonban ez teljesen természetes egy elfojtott szabadságharcot követően. Viszont a magyarokat mindig a virtusuk és a szenvedélyük vitte előre, sosem a kimértségük, precizitásuk és fegyelmük, mint például a német nemzetet. De semmiképpen sem a közöny, a mentális állapotok legundorítóbbika. Természetesen nem az önnön érdekeinkkel szemben fennálló közömbösségre gondolok, hisz – ne is tagadjuk – annak nem is lenne értelme, hisz általában racionálisan cselekszünk, igyekszünk a szűkös erőforrásokból a lehető legmagasabb szintű személyes jólétet megteremteni, vagyis zsigerből mindannyian önérdekkövetőek vagyunk. Pontosan ezért, amikor egy szervezet, párt vagy bármiféle szerveződés, amely a közösségi létünk javításának álarca mögé bújva, saját, önnön érdekét szem előtt tartva, ezt az emberek lelke mélyén feszülő húrt pendíti meg, akkor ösztönünkből fakadóan védtelenné válhatunk. Igen, válhatunk, nem muszáj így történnie, annak ellenére, hogy – a fentebb leírtak alapján – alapvetően önérdekkövetésre vagyunk berendezkedve.

Akkor most hogy is van ez? Nemes egyszerűséggel túl kell látnunk saját pillanatnyi boldogulásunk vízióján, és mérlegelnünk kell az abban a pillanatban nagyon távolinak tűnő események sorát, amely döntésünk következménye lehet.

Mire gondolok konkrétan? Egy, az országában kisebbségben élő magyar ember választási és egyéb döntésekor túlnő önmagán. Nem hagyja, hogy döntését a kicsinyes, személyes jólétét ideig-óráig biztosítani hivatott lózungok befolyásolják. Ezzel szemben eszébe jut az identitása, az, hogy ő magyar. Egy olyan magyar ember, akiben ott van a sokat emlegetett virtus, nyughatatlanság és szenvedély. Akit bánt, ha igazságtalanság éri, aki nem közömbös a nemzete sorsa iránt, s aki szinte hőssé magasztosul az által az egyetlen tett által, amikor önnön érdekei elé helyezi a közösségéit. Ez valóban egy olyan tett, amely az egyik legnemesebb az emberi viselkedés repertoárjában. Világos ugyanis, hogy ő abban a pillanatban úgy döntött, hogy  döntése a priori egy egyre zsugorodó, túlélni akaró közösség fennmaradását szolgálja, s csak másodlagosan tartja szem előtt saját személyes érdekeit.

Nos, az efajta passzív részvétel mindenkitől egyértelműen elvárható, annak ellenére, hogy bizonyos fokú emberi nagyságot feltételez, ahogy azt előbb már kifejtettem. Azonban közösségünk fennmaradása érdekében ez még mindig kevés.  Következő lépés a társadalmi vitákban és tevékenységekben való aktív részvétel. Ezzel viszont baj van. Igen. Hiába van megannyi szerveződés és kitűzött cél, a törekvések meddők. Látnunk kell, hogy ez nem a civil szervezetek buzgó tagjainak, vagy éppen a különböző kezdeményezesékbe bekapcsolódó embereknek a hibája. Épp ellenkezőleg: ők közösségünk legnagyobb kincsei. Ez a többiek hibája. Minitársadalmunk nagy részének alapvető közhangulata a közöny, és nem, nem csak a magasröptű társadalmi problémák iránt, hanem sokszor a saját boldogulásukkal szemben is, ami egyértelműen visszavezethető az elmúlt ötven, kommunizmusban töltött, év paternalisztikus államképéből fakadó mentalitására, miszerint az államnak kell munkát teremtenie, meg úgy általában teljes mértékben gondoskodnia az egyénről.

Fel kell nőnünk társadalmilag is. Meg kell teremtenünk egy olyan közhangulatot, amelyben a közöny és az igénytelenség elfogadhatatlan hozzáállás. Egy olyan társadalmi légkört, ahol igenis számít az, ha teszel, elismerik, ha munkálkodsz a közösségedért, ahol nem furcsa az, ha személyes érdekeid elé helyezed a köz érdekeit. Elismerik a virtusod, a szenvedélyed és a nyughatatlanságod. S nem utolsó sorban megbecsülnek, ha magyarként magyar ember módjára viselkedsz.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s